Itt vagy : Fôoldal » Környezetszennyezés

Környezetszennyezés

A szennyezés elsôsorban a levegôt, vizet és talajt érinti, miközben a mérgezô és veszélyes hulladék egyre komolyabb fenyegetést jelent a környezetre nézve.

Légszennyezés

A légszennyezés a környezô levegôben gáznemû, szilárd vagy folyékony szennyezô anyagok jelenlétét jelenti, olyan mennyiségben vagy koncentráció mellett, ami ártalmas az emberekre, növényekre, állatokra, lakóházakra vagy más típusú vagyontárgyakra. Ezek a szennyezô anyagok részben természetes források (vulkánok, villámlás) emissziói, egyre növekvô mértékben pedig az emberi tevékenységre vezethetôk vissza: ásványi tüzelôanyagok használata, állattenyésztés és mezôgazdaság, ipari tevékenységek stb.

Az emissziós arányszámok erôteljesen váltakoznak az EU-n belül, és lényegileg az éghajlattól, az iparosodottság fokától és a gépjármû-sûrûségtôl függenek. A mezôgazdasági övezetekben uralkodik az ammónia- vagy szervesvegyület-kibocsátás, míg az ipari vidékek elsôsorban a kén- és nitrogénoxidok (melyeket égetô üzemek állítanak elô) és nagyszámú más vegyianyag (melyek közül egyeseket rákkeltônek tartanak) kibocsátásaiért felelôsek, melyek az ipari gyártási folyamatok során termelôdnek. Környezetpolitikájának részeként az Európai Bizottság megszövegezett bizonyos irányelveket a légszennyezôdés növekedésének leküzdésére és a szennyezô anyagok szintjének csökkentésére. Egyebek között célba vette a tüzelôanyagok kéntartalmát, az égetési körülményeket (az NOx kibocsátás elkerülésére) és az autókra katalizátoros konverterek kötelezô felszerelését. Ezek a kezdeményezések mind arra irányulnak, hogy javítsák a levegô minôségét és óvják az embereket és a környezetet.

Jelenleg egyre nagyobb számú állomás kíséri figyelemmel a légszennyezôdésekkoncentrációját. A mérések azt mutatják, hogy a legsûrûbben lakott régióknál jelentkezik egyúttal a legmagasabb NOx kibocsátási arányszám is.

Az energiafogyasztás a légszennyezôdés egyik fôforrása; bár egyes országokban (Dánia, Luxemburg, Egyesült Királyság) enyhe csökkenést jegyeztek fel 1970 és 1992 között, az Európai Unióban egészében nôtt az energiafogyasztás. Az összes energiafogyasztás lakosonkénti aránya számottevôen váltakozik, a portugál 1,5 tpe-tôl (tonna kôolaj egyenértékes) a luxemburgi 9,3 tpe-ig. Azokban az országokban, ahol a fogyasztás a legmeredekebben esett vissza (Luxemburg és Dánia), 20 %-kal mérséklôdött. A legnagyobb növekedést felmutató országok (Portugália és Görögország) több mint megkétszerezték fogyasztásukat húsz év alatt. Egy lakosra jutó energiafogyasztásuk azonban még így is meglehetôsen szerény az EU átlagával összehasonlítva.

A légszennyezésért elsôsorban felelôs anyagok a kéndioxid (SO2), a nitrogénoxidok (NOx), az ammónia, az ózon (O3) és bizonyos oxidáló vegyületek. Az elsô három járul hozzá a legnagyobb mértékben a sav-lerakódáshoz, ami oly mértékben növeli a víz és talaj savasságát, hogy egyes régiókban bizonyos növény- és állatfajokat a kihalás veszélye fenyeget.

Kénoxidok (SOx)
A kénoxid kibocsátás (és kisebb mértékben a nitrogénoxid kibocsátás) fô forrása a szilárd és folyékony tüzelôanyagok égetése. A hagyományos erômûvekben történô villanyáram-termelés is e kibocsátások elsôdleges forrása. Az 1960-as években a nagy erômûvek közelében jelentkezô szennyezôdés problémáját úgy oldották meg, hogy magas kéményeket építettek, amelyek a szennyezô anyagokat nagyobb területre szórják szét. E politika eredményeit most meg lehet látni Finnország és Svédország tavainál, ahol a savszintek más európai országokból érkezô szennyezôanyagok miatt magasabbak.

Az SO2-kibocsátások általában mérséklôdtek 1970 óta (az egy fôre esô kibocsátott mennyiségek egyes országokban több mint 50 %-kal csökkentek). Az EU ennek ellenére azt a célt tûzte ki maga elé, hogy az 1985-ös számokat további 35 %-kal lejjebb szállítja. Ennek eszközei:
- a tüzelôanyagok kéntartalmának további csökkentése (kéntelenítés);
- alacsony kéntartalmú tüzelôanyagok használata (szén helyett olaj, olaj helyett földgáz);
- szûrôk felszerelése az ipari üzemeken, különösen az erômûveken és finomítókon.
A rögzített helyzetû égetôüzemekbôl származó emissziókon túlmenôen meg kell említeni a gépjármûvek kibocsátását is, bár ezek alacsonyabb szintûek és elsôsorban a városi területeken jelentkeznek. Az üzemanyag kéntartalmának csökkentésére irányuló törekvés az SO2 kibocsátás mérséklôdéséhez vezetett az 1970-es és 1980-as években, de egyes országokban e csökkenéseket ellentételezte a magasabb üzemanyagfogyasztás.

Nitrogénoxidok (NOx)
Szoros kapcsolat áll fenn az NOx-kibocsátás és az égetés feltételei között. Minél magasabb az égési hôfok, annál nagyobb a termelôdô nitrogénoxid mennyisége. Különösen az atmoszferikus égôk állítanak elô nagy nitrogén-többletet, amely a levegô fô összetevôje. Mûszaki megoldásokra törekedtek az emisszió mérséklése érdekében, leszállítva az égetômûvek hômérsékletét, elkerülve a megfelelô energiaveszteséget. Az Európai Unió azt a célt tûzte ki maga elé, hogy az 1990-es szintû NOx  kibocsátásokat 30 %-kal csökkentse.

A gépjármûvek a nitrogénoxid szennyezôdés komoly forrását képezik, kibocsátásaik a városi területeken talajszinten koncentrálódnak. Ezen a területen is törekedtek az égési feltételek javítására, és most már a katalizátoros konverterek általánosan elterjedtek az emisszió bizonyos részének csökkentése érdekében. Sajnos, a jármûvek növekvô száma által elôállított további kipufogógáz ellentételezi a kibocsátás csökkentését, amint ezt egy Hollandiában lefolytatott tanulmány kimutatta.

Az NOx kibocsátás tendenciái nem azonosak minden tagállamban. Portugáliában 4,2 kg/tpe-vel csökkentek, Írországban pedig 2,4 kg/tpe-vel emelkedtek. Lakosonként 4,4 kilogrammal, illetve 11,4 kilogrammal emelkedtek e két országban. Az EU összes tagállamainak teljes emissziója gyakorlatilag ugyanannyi, mint 1980-ban volt.

Széndioxid (CO2)
Bár a széndioxid a természetben is elôfordul és önmagában ártalmatlan, növekvô légköri koncentrációja azonban hozzájárul az üvegház-hatáshoz, és globális felmelegedéshez vezet. Az üvegház-hatás összetevôi a metán (földgáz) a szervesanyagok (például állati hulladék) lebomlásából, a dinitrogén-oxid (N2O), és bizonyos klórfluor-karbonok. A CO2 kibocsátás az SO2 kibocsátáshoz hasonlóan fôként az ásványi tüzelôanyagok égetésébôl származik. Így ezeknek az emisszióknak a fô forrásai a villanyáramtermelés és a gépjármûközlekedés.
Az Európai Unió aláírta az éghajlati változásokról szóló keretmegállapodást. Ennek megfelelôen azt a célt tûzte ki maga elé, hogy 2000-ig az 1990-es szinten fagyasztja be a CO2 kibocsátást. Ennek egyik tervezett módja: adót vezetnek be az üzemanyagra, hogy a felhasználókat ösztönözzék a fogyasztás korlátozására, és energiahatékonyabb megoldások keresésére.
A CO2 kibocsátás nagymértékben függ a felhasznált tüzelôanyagtól. A szén emissziós együtthatója például 94 tonna per terajoule (t/TJ), míg a földgázé valamivel e szám fele fölött áll: 56 t/TJ. A folyékony tüzelôanyagok emissziós együtthatója 75 t/TJ körül van.
E kibocsátások kiküszöbölésére vagy az éghajlatra gyakorolt hatásuk mérséklésére nincsen valójában más hatékony módszer, mint az alternatív energiaforrások igénybevétele: szél-, vízi erômûvek, nukleáris energia, vagy pedig - és ez az ideális megoldás - az energiafogyasztás radikális csökkentése. A CO2 kibocsátás csökkentése érdekében a földgáz alkalmazása szén helyett csak szükségmegoldás.

Ózon (O3)
E ‘makroszennyezôk’-ön túlmenôen megtaláljuk a ‘mikroszennyezôk’ egész sorát, amelyek rendkívül alacsony koncentrációjuk ellenére mégis hozzájárulnak a légszennyezôdéshez. Ezen anyagok közül sok ártalmasat és gyakran rákkeltôt találunk még nagyon alacson koncentrációk mellett is. A policiklikus aromás szénhidrogének, növényvédôszerek és poliklórozott difenilek említhetôk, mint e szennyezôanyagok példái. Egyesek ezek közül a szennyezôanyagok közül - amelyek gyakran megtalálhatók a jármûvek kipufogógázaiban - bizonyos idôjárási körülmények (napfény, szélcsend) között reakcióba lépnek a nitrogén-oxidokkal, és így ózon keletkezik. Ez állítja elô a szmogot, amely nyáron elborít bizonyos városokat és régiókat (Athén, Róma, a Ruhr-vidék stb.). A nagyvárosokban a közlekedés által elôidézett ózon-koncentráció elviselhetetlen szinteket érhet el nyáron, egészségi kockázatot rejtve magában. A veszélyes szinteket egyre gyakrabban elérik. 1993-ban és 1994-ben néhány ország elkezdte korlátozni a magángépkocsik használatát a városi területeken, ahol az idôjárási feltételek miatt várható volt a veszélyes koncentráció.

Klórfluorkarbonok (CFC-k)
A vegyipar fejlôdése oda vezetett, hogy számos szintetikus anyagot gyártanak, amelyek gáz halmazállapotban reakcióba lépnek a levegô különbözô alkotórészeivel. Az egyik legsürgetôbb probléma a klórfluorkarbonok kibocsátása. Ezek hozzájárulnak az ózonréteg fogyásához, amely az ultraviola sugárzás ellen védi a Földet. Emiatt esetleg bôrbetegségek   keletkezhetnek. A klórfluorkarbonokat egyebek között hûtôanyagként használják a hûtôüzemekben, és hajtógázként az aerosolokban és tûzoltókészülékekben. Az Európai Unió vállalta, hogy 1997-re teljesen megszünteti a klórfluorkarbonok termelését és fogyasztását. Ez a politika már kézzelfogható eredményeket is hozott: a klórfluorkarbonok termelése az Unióban (EUR 12) az 1988-as szintnek mintegy 45 %-ára esett vissza (ekkor érte el csúcsát a termelés). 1993 végére a klórfluorkarbonoknak mint hajtógázoknak a használata (ez a legveszélyesebb típusa a szennyezôanyagoknak) az 1987-ben feljegyzett maximális mennyiség mintegy 10 %-ára csökkent. A hûtéshez, habanyagok gyártásához és más felhasználásokhoz szolgáló mennyiségek 1988 óta 45 %-kal csökkentek. A régi hûtôgépekben vagy nagy transzformátorokban lévô klórfluorkarbonokat gyakran kinyerik és ipari célokra újra felhasználják. A klórfluorkarbonoknak csak kis mennyiségét semmisítik meg speciális környezetbarát technikák felhasználásával. A fennmaradó mennyiségek hosszú távú fenyegetést jelentenek az ózonrétegre, és továbbra is ez lesz a helyzet, amíg a klórfluorkarbonokat teljesen ki nem küszöbölik.

Víz
A vízszennyezés a másik súlyos fenyegetés a környezetre nézve. A víz különbözô formákban van jelen: jég, hó, esô, felszíni víz, talajvíz és tengervíz. Enélkül az élet nem létezne: a víz szállítja a tápelemeket a növényekbe és állatokba, ez üríti ki fölös anyagaikat; bizonyos szervesanyagok vízben termelôdnek. Az ember által felhasznált víz egy része a felszíni vizekbôl, más része a föld alatti készletekbôl származik. Az ember által felhasznált felszíni vizek mennyisége rendkívül megnövekedett, mióta a vizet hûtôanyagként használják a villanyáram-termelésben és öntözésre a mezôgazdaságban. Ez utóbbi felhasználás meredeken emelkedett a terméshozamok növekedésének és az alacsonyabb talajvíz-szinteknek eredményeképpen.

Források és kitermelés
Az emberi tevékenység igen nagy hatással van a víz elôfordulására. Korábban az esôként lehulló víz legnagyobb részét felszívta a talaj, mielôtt elérhette volna a folyókat. Miután az ember betonozni és aszfaltozni kezdett, és csatornahálózatokat épít, a víz sokkal gyorsabban eléri a folyókat. A vízrétegek nem töltôdnek fel újra, mint korábban, ami a fokozott kinyeréssel együtt hatva, a talajvíz-szintek süllyedéséhez vezethet, és így elôidézheti egyes területek kiszáradását. Ez a növény- és állatvilágot az új körülményekhez való alkalmazkodásra kényszeríti, és emiatt egyes fajok még ki is halhatnak. Egy másik negatív hatás, hogy ahol a föld nagy része be van építve, az esôvíz gyorsan megduzzasztja a folyókat, ami katasztrófális áradásokhoz vezethet, amint ezt néhány újkeletû példa illusztrálja.

Ami a vízkinyerést illeti, nehéz összehasonlítani az országokat, mert az adatok még nem homogének. Egyes országok belevonnak olyan felhasználásokat, amelyek nem jelentkeznek a korábbi adatokban, míg mások nagy erôfeszítéseket tettek a vízkinyerés csökkentése érdekében léghûtôk vagy vízkeringtetô köráramok létesítésével. Hasonlóképpen a friss víz helyettesítésére brakk-víz vagy tengervíz használata ipari célokra eltorzíthatja az elôzô év adatait, részben azért, mert az ilyenfajta vizet nem mindig számították külön.

A víz rendelkezésre állása fontos szerepet játszik a fogyasztásban. Ahol bôséges a vízellátás, ott a használó többet fogyaszt. A fogyasztás számottevôen változik az Unió egyik tagállamáról a másikra, a portugáliai személyenként és naponként 100 literrôl a svédországi 300 literig, háztartási fogyasztást tekintve. Ez a szám nem 100 %-ig megbízható, mert ipari és kereskedelmi célú vizet is magában foglal, miután nagyon nehéz elválasztani a háztartási és közületi fogyasztást.

Szennyvízkezelés
Az EU jogalkotásában találunk a vízminôségre vonatkozó rendelkezéseket, különösen a lehetséges ivóvizek, fürdôvizek és halászati, halgazdálkodási célú vizek minôségére vonatkozólag. Olyan anyagok üledékére, mint a higany, kadmium és hexaklór-ciklohexán, kiterjednek az irányelvek, melyek megszabják határértékeiket az ipari szennyvízben. A városi szennyvíz kezelésérôl szóló egyik EU-irányelv leszögezi, hogy a 2005-ös évig a városokból származó szennyvizet kezelôüzemekben kell kezelni, és az érintett területeken el kell távolítani a nitrogént és foszfort. Minden EU országban építettek kezelôüzemeket, de a kezelés típusa és az érintett lakosság százalékaránya még nagyon nagy különbségeket mutat egyik országról a másikra. A nagy ipari üzemeknek gyakran megvannak a maguk saját kezelôüzemei.
Amint látható a vízkezelô mûvek által kiszolgált lakosság táblázatáról, az Unió több országában a biológiai kezelés még nem a legelterjedtebb víztisztítási módszer. Ezen túlmenôen még a biológiai kezelés esetében is változik a hatékonyság az alkalmazott technikának és a szennyvíz összetételének függvényében (a hatékonyság a ‘biokémiai oxigénszükséglet’ 65 %-ától több mint 95 %-ig terjedhet).

A szennyvíz kezelése messze áll a környezeti problémák tökéletes megoldásától, de segít mérsékelni a vízszennyezést és bizonyos mértékig a szennyezô anyagokat széndioxiddá és nitrogénné alakítja át, bár az e folyamat alatt termelt energia ugyancsak légszennyezést okoz. Továbbá a szennyezôanyagok számottevô része abban az iszapban koncentrálódik, amit szétterítenek a mezôkön (hacsak nem túlságosan erôsen szennyezett) vagy leraknak. A szivárgás és az erózió ekkor talajvizszennyezôdéshez vezethet. Egy további megoldás, az égetés ugyancsak légszennyezést idéz elô, és még a hamut is le kell rakni.

Az EU tagállamaiban (EUR 12) a szennyvízkezelô üzemekbôl származó iszap mennyisége összesen megközelítôleg 6,5 millió tonna szárazanyag évente. A lakosonkénti elôállítás szárazanyagban mérve napi 35 grammtól 111 grammig terjed, az EUR 12 átlaga pedig 78 gramm. E számok azonban nem 100 %-ig megbízhatóak, miután a meghatározásokat és becslési módszereket még nem harmonizálták.

Az EU arra törekszik, hogy maximálisan felhasználja a szennyvízkezelésbôl adódó iszapot, miközben elkerüli a bennük lévô szennyezôanyagoktól származó szennyezôdés kockázatát. Annak érdekében, hogy védjék a környezetet az iszapos üledékekben lévô szennyezôdéstôl, mezôgazdasági területen való felhasználásukat egy irányelv szabja meg, amely korlátozza a nehézfém-koncentrációt a kiszórható iszapban, a megengedhetô mennyiségekkel együtt, és leszögezi, hogy az ilyen módon kezelt földrôl származó terményt nem szabad learatni vagy a mezôket legeltetésre használni, amíg egy bizonyos idôköz el nem telt.
Az iszap 40 %-át lerakják, 37 %-át a mezôgazdaságban használják fel, 11 %-át pedig elégetik. Bár 6 %-ot még a tengerbe ürítenek, ezt a számot gyorsan csökkenteni fogja egy EU-irányelv, mely megköveteli, hogy a tagállamok 1998 végéig szüntessék be ezt a típusú kirakást.

Vízminôség
A század eleje óta a felszíni és talajvíz minôsége egyaránt romlott. Az intenzív gazdálkodás, a mûtrágyák fokozott használatával, a hulladékanyagoknak a szemétlerakóból való elszivárgásával és a víznek hulladékelhelyezésre való használatával együtt mind egyre több külsô anyagot visz be a vízbe, amelyek közül a legveszedelmesebbek a növényvédôszer- és gyomírtó-maradékok. Az ammónia és szervesanyagok oxidációjából származó nitrát koncentrációja azonban ugyancsak egyre komolyabb okot szolgáltat az aggodalomra.
A vízminôség egy másik szempontja a fürdôvizek higiéniája. A fürdôvizek bakteriológiai minôségérôl szóló EU-irányelv felszólítja a tagállamokat, hogy rendszeresen kísérjék figyelemmel a mikróba-koncentrációkat és bizonyos más paramétereket (átlátszóság, olajmentesség). Azokat a szabványokat azonban, amelyeket ez az irányelv elôír, sem nem értelmezték, sem pedig nem foglalták bele egyformán minden tagállam jogalkotásába. Ez az irányelv azonban még így is nagy hozzájárulás volt a fürdôterületek javításához, miután számottevôen megnövekedett a megfigyelt területek száma.

Olyan sok paraméter érinti a vízminôséget, és az élôhelyekre gyakorolt hatás annyira változatos, hogy a gyakorlatban lehetetlen a vízminôséget egyszerûen, összefüggôen kifejteni. Mindössze annyit tehetünk, hogy a víz megválasztott tulajdonságainak bizonyos paramétereire vonatkozó számokat idézünk. Ezek azt mutatják, hogy az oxidálható anyagokból származó szennyezôdés csökkent az utóbbi néhány évben a kezelôüzemek építésének és az ipari beruházásoknak köszönhetôen. Észrevehetô csökkenés volt a folyók foszfát-tartalmában is az EU északi részén, ahol azok sûrûn lakott területeken folynak keresztül. Ez annak tulajdonítható, hogy a mosószerekben a foszfátokat más, nem szennyezô anyagokkal helyettesítik, és a kezelôüzemek eltávolítják a foszfátokat. Az e folyókban mért értékek még így is magasabbak, mint amit az EU déli, ritkán lakott területein áthaladó folyóknál mérnek.

Talajszennyezôdés
A talaj mélysége egy hegy és a folyótorkolat között néhány centimétertôl néhány méterig váltakozhat. Minden szárazföldi lény élelmiszerellátása ettôl a felszíni rétegtôl függ, amely szerves elemeket (így baktériumokat, gilisztákat és rovarlárvákat), valamint humuszt tartalmaznak a levelek és a fû lebomlásából.  A növényi és állati élet alapját képezô biokémiai ciklusok a talajban játszódnak le: a növények felszívják az ásványi sókat és vizet, a növényeket megeszik az állatok és visszajuttatják a földbe ürülék és az elpusztult állatok maradványainak formájában. Amíg ez a ciklus egyazon területen belül zajlik, bizonyos egyensúly fennmarad.
Termésének feljavítása érdekében azonban az ember megmunkálta és megváltoztatta a talajt a szántással, gyomlálással és szerves-, valamint mûtrágyák, gyomirtók és rovarirtók alkalmazásával. Minden mezôgazdasági tevékenység hatással van a talajminôségre és a talajvízre. A szántás a növényzet rétege által nem védett talajt kiteszi az esônek és a szélnek, ami erodálhatja a talaj egy részét és elvékonyíthatja a termékeny réteget. Az erdôirtásnak sokban ugyanilyen hatása van.

A természetes és mûtrágyák egyaránt elôsegítik a terméshozamok növelését, feltéve, hogy a megfelelô körülmények között és jó idôben használják. Ha nem, akkor a tápanyagok egy része elszivárog az esôvízzel és bekerül a talajvízbe, sokszor igen magas szintekre megnövelve annak nitrát-tartalmát, amint ez az EU bizonyos régióiban látható. A híg trágya elterítése oda vezethet, hogy magasra nô a vegyianyagok szintje a talajvízben, ha többet juttatnak a talajra, mint amennyit a növények fel tudnak szívni. Az egy négyzetkilométer termôföldre jutó nitrogéntrágya mennyisége Hollandiában a legmagasabb. Miután sokáig növekedett, most stabil, sôt néhány országban csökken is. A foszfát-alapú mûtrágyák használata hasonló tendenciát mutat.

A gyomirtók és rovarirtók használata elpusztít olyan szervezeteket, mint a földigiliszta, és csökkenti a talaj átszellôzését. Ezen túlmenôen, ha a rovarirtókat nem megfelelôen használják (ami túlságosan gyakran fordul elô), a bennük levô kémiai hatóanyagok a talajon keresztül bekerülnek a talajvízbe.

Az EU azt a célt tûzte ki maga elé, hogy a 2000. évig a termôföld egységére jutó rovarirtók mennyiségét csökkenti, és vegyi növényvédôszerek és rovarirtók helyett inkább biológiai módszerekkel mozdítja elô a növényi paraziták (állatok és növények) leküzdését. A kevesebb rovarirtószer kisebb fenyegetést jelent a környezetre. Az Európai Bizottság irányelvek útján szabályozta a növényvédôszerek forgalomba hozatalát, amelyek fontos szerepet fognak játszani az új termékek engedélyezésében és használatában.

A bányamûvelés és a kôfejtôk ugyancsak jelentôs hatást gyakorolnak a talajra. A kitermelés egyes típusai - például a homokbányák - teljesen megváltoztathatják a tájat. Hegyek lapulhatnak le, és mesterséges tavacskák képzôdhetnek, mint a Meuse völgyében.

A szeméttelepek más típusú fenyegetést jelentenek a talajminôségre, miután a hulladéknak az esôvízzel való szétszivárgása oldható vegyianyagokat visz a vízbe. A hulladékot most már óvatosabban kezelik, ügyelve a környezetvédelemre. Szemétlerakókat a vizet át nem eresztô rétegen lehet létesíteni, olyan lefolyórendszerrel, amely összegyûjti a szivárgó vizet, és megakadályozza, hogy a szennyezôanyagok bejussanak a talajba. A szabályzatok tiltják a veszélyes termékek külföldre juttatását is, ezek részére speciális lerakókat biztosítanak. De rendkívül nehéz a helyes hulladékkezelés. Egyes lerakók kezelése sok kívánnivalót hagy maga után, és a legrégebbiek még hosszú ideig talajszennyezési problémákat okozhatnak. Ráadásul gyakran nem is lehet tudni, hogy az 1950 és 1970 között létesített lerakók nem tartalmaznak-e veszélyes anyagokat.

Hulladék
A környezetvédelemre irányuló közösségi jogalkotás a hulladék nehezen megragadható jelenségét így definiálja: ‘minden anyag vagy tárgy, amelytôl a birtokos megszabadul vagy meg kíván szabadulni (vagy amelytôl meg kell szabadulnia)’. Általában a háztartási hulladék ételmaradékokból, csomagolóanyagokból, használt tisztítószerekbôl, rongyokból stb. áll. Az ipari hulladék magában foglalhatja a gyártási folyamatokból származó maradványok minden fajtáját, tisztítószereket, fáradt olajat és használt zsírzószereket, valamint lejárt szavatosságú termékeket.

A hulladékot általában három kategóriába sorolják: települési hulladék, ipari hulladék és veszélyes hulladék, amely utóbbit a háztartások és az ipar egyaránt elôállít.
Az EU-politika a hulladék olyan kezelését kísérli meg, hogy ne jelentsen többé egészségi kockázatot vagy fenyegetést a környezetre nézve. A Bizottság öt területet vázolt fel, ahol intézkedésre van szükség:
- hulladékmegelôzés;
- visszaforgatás és újrahasznosítás;
- optimális végsô eltávolítás;
- a hulladéklerakók jobb kezelése;
- szennyezett tájak rehabilitációja.

A második világháború óta észrevehetô emelkedés következett be a hulladékmennyiségben a termelés növekedésének eredményeképpen. Az olcsó energia oda vezetett, hogy a fogyasztási cikkek költségében viszonylagos csökkenés állt be, és a piacon megjelentek a rövid élettartamú termékek. Az általános virágzás átalakította az életstílust, és az emberek sokkal gyakrabban vásárolnak új ruhát, bútort stb. Forgalmuk növelése érdekében az üzlettulajdonosok tömeges reklámanyagok terjesztésével léptek a piacra, amelyet az olcsó papír elônyével élô nyomdaipar szállít részükre. Mindez hulladékként végzi. Egy OECD-tanulmány kimutatja a GDP tendenciája, a háztartások végsô fogyasztása és a települési hulladék termelése közötti korrelációt.

Az iparosodott és erôsen urbanizált országok több hulladékot termelnek, mint a vidéki gazdálkodást folytató országok, ahol a háztartási (konyhai) hulladékot visszaforgatják, akár háziállatok táplálékaként, akár a kert trágyázására. Így annak meghatározása, hogy pontosan mibôl áll a hulladék, országról országra változhat.

A települési hulladék magában foglalja a háztartási, terjedelmes és kerti hulladékot. Megtalálhatjuk benne a kiskereskedô és ipari vállalatok által elôállított hasonló szemetet. Ezeket a hulladéktípusokat általában helyi szemétgyûjtô szolgálatok gyûjtik össze. Az olcsó, eldobható csomagolás bevezetése ugyancsak megnövelte a hulladék mennyiségét. Hatásai nyilvánvalóan láthatók a települési hulladék mennyiségén és összetételén. A legtöbb ország hozzáfogott a hulladéküveg és -papír külön gyûjtéséhez reciklálás céljára. A külön gyûjtés az egyik módszer, amit arra alkalmaznak, hogy csökkentsék a hulladékmennyiséget, de ez soha nem fogja pótolni ezen anyagok valódi visszaforgatásának szükségességét, amit csak az újra használható csomagolás bevezetésével lehet elérni (s ez nem könnyû feladat), vagy pedig bizonyos nem-élelmiszer termékek esetében a csomagolás teljes mellôzésével.

A települési hulladék tendenciáit bemutató táblázatból világos, hogy a mennyiségek még mindig növekednek bizonyos országokban, miközben más országok már megkezdték városi szeméttermelésük csökkentését. Ezen a területen a legelôrehaladottabb ország Hollandia, ahol a helyhatóságok külön-külön kötelesek gyûjteni a szerves hulladékot (papírt, növényi eredetû termékeket stb.).

Az EU északi országai általában jobban el vannak látva települési hulladékgyûjtô szolgálattal, amely az egész vagy csaknem az egész népességre kiterjed.
A települési hulladékot különbözô módokon dolgozzák fel, ezek közül a legrégebbi és legáltalánosabb a lerakás. Ez azonban egyre erôteljesebb kritikával találkozik, miután a szemétlerakók nagy helyet foglalnak el és elôidézik a föld és talajvíz szennyezôdését. Növekvô elmozdulás tapasztalható az égetés irányában, különösen az iparosodott és sûrûn lakott országokban. A települési szemét csökkentésének másik módja a komposztálás, amikor is a hulladék egy részét olyan más termékekké alakítják át, amelyeket a gazdálkodásban és kertészetben lehet felhasználni. Ezeknek azonban versengeniük kell más termékekkel, mint a hígtrágya és a szennyvíz-iszap.

Egyre több hulladékot dolgoznak fel nagyüzemekben, ami azt jelenti, hogy a hulladékot a végsô kezelés (égetés, komposztálás vagy visszaforgatás) vagy lerakás elôtt ki lehet válogatni. Kis számú üzemben végre lehet hajtani a veszélyes termékek jelenlétének ellenôrzését.

A hulladék visszaforgatása
Sok hulladéknak tekintett anyagot újra fel lehet használni, különösen, ha külön gyûjtik. Ekkor számos különbözô célra használhatóak, például a fémhulladékot nyersanyagként lehet alkalmazni az öntödékben, a fáradtolajat vagy fûrészport tüzelôanyagként lehet hasznosítani stb. E terméktípusokat többé nem tekintik hulladéknak, ha nagy mennyiségben termelôdnek, hanem gazdasági értékkel bíró anyagoknak. Ezért ezeket kizárják a hulladék-statisztikákból.
A hulladék csökkentése érdekében a legtöbb ország hozzáfogott, hogy bizonyos termékeket külön-külön gyûjtsön - mégpedig nemcsak a papír- és üveghulladékot, hanem a használt elemeket, mûanyag csomagolóanyagokat, konzervdobozokat stb. is. A régi hûtôgépek külön lapra tartoznak, mert speciális kezelésnek kell alávetni, hogy megakadályozzák a CFC-típusú hûtôanyagok kiszabadulását. A hulladék csökkentésének másik módja az összegyûjtés utáni válogatás. Ez azonban nagyon idôrabló, és az ebbôl eredô minôség nem éri el azt, amit külön-külön gyûjtéssel lehet nyerni.

Veszélyes hulladék
Az ipar egyik sajátos problémája a veszélyes hulladék. Bizonyos tevékenységek olyan nemkívánatos anyagok termelésével járnak együtt, amelyek komoly fenyegetést jelentenek a környezetre és a lakosság számára. A Bizottságnak egyik veszélyes hulladékról szóló irányelve elôírja a tagállamok számára, hogy annak feldolgozása, szállítása és végsô lerakása során bizonyos szabályokat kövessenek, és vezessék be minden veszélyes hulladék nyilvántartásának rendszerét. A toxikológiai jellemzôktôl és a koncentrációtól függ, hogy egy terméket felvesznek-e a veszélyes hulladékok jegyzékébe vagy sem. A veszélyes hulladékok hivatalos listája még nem teljes.